Megint előjött a nyugdíjkérdés.
Volt egy hárompilléres rendszerünk, amely már közel járt ahhoz, hogy elkezdődjenek a kifizetések is, és ezzel valamennyire tehermentesítse a költségvetést. Alapeleme a kötelező öngondoskodás, amely felelősséget ró az egyénre, miközben ott áll mögötte az állam a szociális biztonsági hálóval.
Nem mondom, hogy tökéletes volt, nyilván lehetett volna jobbat kitalálni, vagy finomítani rajta, de működőképesnek tűnt.
És akkor jött a Fidesz kormány és szétverte a rendszer 2. pillérét, a magánnyugdíjpénztárakat. Nem módosítások voltak, pontosítások, finomhangolás, hanem egész egyszerűen szétverte. Államosította az ott összegyűjtött vagyont, megszüntette az öngondoskodás lehetőségét, ezzel visszatértünk a finanszírozhatatlan, szinte teljesen állami rendszerbe. Szinte, mert a 3. pillér, mint plusz öngondoskodás létezik, de csak mint kiegészítő elem, főleg a jobbmódúaknak. Érdemben nem befolyásolja a széles néptömegek nyugdíját.
Ezzel párhuzamosan a kormány beígérte az egyéni számlás rendszert, ahol majd nyilvántartják az egyéni befizetéseket és azon alapul majd a későbbi kifizetés. Aztán ezt leredukálták arra, hogy majd nyilvántartják, de nem alapul rajta semmi. Természetesen ez csak az elmélet, a gyakorlatban semmi jele az átalakításnak. (Az új emberierőforrás miniszter elismerte, hogy ebben az ciklusban már nem is készül el.)
A napokban viszont felmerült egy nem is annyira új ötlet: kössük a gyermekek számához a nyugdíj összegét. Már konkrétumokat is olvashattunk: A két gyermek az alapeset, hozzá számítják a többiek nyugdíját. Akinek nincs gyermeke, vagy csak egy van, az büntetést kap, lényegesen kevesebb nyugdíj jár neki. Aki kettőnél több gyermeket vállalt, az jutalomban, plusz nyugdíjban részesülhet.
Olyan alapkérdésekre persze nem adtak választ például, hogy hogyan számoljuk a gyerekeket. A vér szerinti szülő kapja a kedvezményt, vagy az, aki felneveli? Mi lesz azzal, aki gyermekotthonba adja be a gyerekét? És aki elveszíti?
Vagy a másik kérdés: Ki és hogyan fogja eldönteni, hogy a gyermektelenség mennyire tolerálható? Ki fogja felmérni, hogy a gyermekteleneknek miért nincs gyermekük? Vagy megbüntetjük őket függetlenül attól, hogy tehetnek-e róla, vagy sem? Mi van azzal, aki meddő? Vagy aki sokáig küzdött, de nem jött össze? Vagy aki előbb egzisztenciát akart teremteni, de nem sikerült, a szegénységben pedig nem vállalta? Vagy aki egész egyszerűen nem találta meg azt az embert, akivel szívesen élne együtt addig, amíg ásó-kapa-nagyharang?
Persze ebből úgy tűnik, hogy a családbarát kormánynak éppen a család, a gyermek nem számít. Nem számít, hogy van-e megfelelő anyagi háttér a felnevelésére. Nem számít, hogy megfelelő családi háttérrel, ép lelkű felnőtté cseperedik-e. Nem számít, hogy mi lesz vele. Csak az, hogy hány darab van.
Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás a nyugdíjkérdésre. Az állam (és a költségvetés) szerepvállalását minimálisra kellene csökkenteni ezen a területen (is). Az öngondoskodásra kell helyezni a hangsúlyt, azt kell tudatosítani az emberekben, hogy felelősek önmagukért, a jövőjükért.
Az állam felelőssége, hogy az öngondoskodást kötelezővé tegye, hogy olyan gazdasági környezetet teremtsen, amelyben a munkavállalók megfelelő szintű bért kapnak, legálisan. És persze a szolidaritás, hogy aki nem tudja előteremteni a megélhetéshez szükséges összeget, az ne haljon éhen. Erre van a nagy közös kalap.
Persze ez hosszútávú, stratégiai döntés, társadalmi összefogás, mindenoldali elkötelezettség kell hozzá. Akármelyik kormány épít fel egy rendszert, annak évtizedekig működnie kell szinte változatlan formában. Azt nem lehet, hogy minden kormányváltás után új rendszert kezdünk építeni, mert az pontosan oda vezet, amitől most félünk: senkinek nem lesz (állami) nyugdíja. Függetlenül a gyermekek számától.
Az utolsó 100 komment: