A kiállított fallosz, mint a művészet alapegysége és annak vetületei a férfiúi kisebbségi érzés viszonylatában

Alább Zsiráf kollegina nősoviniszta eszmefuttatását olvashatjátok, másodközlésben. Aki a képekre is kíváncsi, talál belőlük a Leopold Múzeum weboldalán. Jómagam inkább művészeti oldalról közelítettem volna meg a kérdést, de ezt a cikket nem én írtam. Fogadjátok sok szeretettel. ...és megértéssel.


Nos, először is szögezzük le, hogy a férfiak nagy része szeret meztelen pöcsöket nézegetni, mert kishitű mind, és szereti hasonlítgatni a sajátját a többiekéhez. Ez már kisiskoláskorban is megfigyelhető rajtuk: szünetben a vécé homályában spárgával, vonalzóval, miegyébbel mérik a hosszát, átmérőjét, kerületét és ezeket az adatokat gondosan rögzítik egy arra rendszeresített füzetben is. (Manapság inkább okostelós appokon vezetik, de ez már más tészta.) Ezt a furcsa szokást valószínűleg a bécsi Leopold Múzeum igazgatója is űzhette gyerekkorában, de nem tudott elég összehasonlítási alapot szerezni a saját- minden bizonnyal nem gigantikus méretű- farkát illetően. Ha belegondolunk, hogy ezt az órási lelki terhet hordozta magával zsengebimbós korától kezdve, akkor érthető, hogy amint lehetősége támadt rá, azonnal összeszedett annyi ábrázolt faszt, amennyit csak tudott és művészet címszó alatt kiállította az önnönmaga által vezetett múzeumban. Persze a sok kisebbségi érzésű azonnal ugrott a témára és súlyos pénzeket fizetett azért, hogy a lehető legtöbb mintapéldány tekintse meg, majd gyors fejszámolást végezve megállapítsa magában, hogy teljesen átlagos az övé is. A büszkébbek, akik nem átallanak magabiztosan kiállni nagy tömegek elé egy szál zokniban, nos, ők képesek voltak anyaszült meztelen kiállítás-nézést is kiharcolni maguknak, ami annyiból jó, hogy vita esetén azonnal lehet mérni a cerkák méretét.  A csatolt fotó egy ilyen jelenetet örökít meg.